Vaják (1) – Az utolsó kívánság

Az idei év első posztja, a tavalyi év utolsó elolvasott könyvéről fog szólni. Tavaly Karácsony előtt lőtte ki műsorára a Netflix Vaják című sorozatát, ami Andrzej Sapkowsky sikersorozata, és a szintén ezt a nevet viselő virtuális játék nyomán született meg. Amikor megláttam, hogy műsoron lesz, bejelöltem magamnak. Kíváncsiságból. Szerettem a Gyűrűk ura, Harry Potter filmeket, vagy éppen szintén a Netflix gyártotta Shadowhunters sorozatot.

A könyveket nem olvastam, egészen eddig. Totál kedvet kaptam hozzájuk miután ledaráltam a sorozatot a nagy karácsonyi pihenésben. Kár hogy csak 8 részt csináltak a készítők. Szóval a Fehér Farkas kalandjait nézve elfogott a kíváncsiság, meg persze innen-onnan hallottam már hogy mennyire szeretik a könyvsorozatot is. Karácsony és Szilveszter között neki is álltam, gyorsan beszereztem a sorozatot. Ha már úgy esett, ezzel avattam fel az e-book olvasómat, amit a „Jézuska” hozott, mert jó gyerek voltam az évben.

Más. Nagyon más volt a könyvet olvasni, mint a sorozatot, viszont ez most nem egy összehasonlító kritika. Bár nehéz nem párhuzamokat vonni. Azért megpróbálom.

A legelső, ami nagyon feltűnő volt nekem, hogy rengetek mese visszaköszönt olvasás közben. Példának okáért a Hófehérke, Aranyhaj, meg még néhány (nekem) Disney mesehős, csak kicsit más környezettel és névvel. A Vaják világának legendáiból, történeteiből jöttek a felismerések, viszont akkor is nagyon furcsa volt. Amikor olvasás közben felröhögsz, hogy; „jé, csóri Hamupipőke!”.

Maga a történet tetszik, attól eltekintve, hogy kicsit ugrálós, időben szinte elhelyezhetetlen. Vagy csak én vagyok vele így, nem tudom, számomra nehéz sorrendbe rakni, hogy most éppen ez vagy az a sztori a jelenben történik, vagy egy visszaemlékezés.

Eddig kedvenc karakterem az idióta bárd, Kökörcsin. Nagyon mulatságos, azonban szókimondó, a jelennek él, és bírom, hogy akármi van, folyton eléri, hogy Geralt megvédje.

Tetszik, hogy a könyvben a vaják kevéssé mufurc, mint amilyenre a sorozatban sikerült (tusom, azt mondtam nem párhuzamozok, de most mégis). Valahogy jobban átjön a – hogy is mondjam jól –emberségesebb énje, aki vigyáz másokra, és nem öl ok nélkül, vagy éppen kellően sokat tépelődik egy nő miatt.

Olvasás közebb számomra hátrány volt, hogy sok szót nem értettem, vagy kevésnek bizonyult egy szörnyeteg körülírása ahhoz, hogy kellőképpen élethűen tudjam elképzelni. Aztán a varázslatok nevei. Azt még megértem, hogy amikor nem a közös nyelven beszélgetnek, egymással azt úgy írja le a szerző, hogy a (szegény) olvasó se értse, viszont lehetne akár egy melléklet a kötet végén, hogy melyik varázslat mit is takar pontosan.

Összességében letehetetlen volt a mű, mert még Szilveszter előtt teljesem kiolvastam. Hogy pontos legyek, dec. 26-án kezdtem, és 30-án fejeztem be este. Már a következő részét gyűröm, hasonlóan jó tempóban, mint az elsőt.