Nagyon nagy öröm volt a számomra, amikor megkerestek a lehetőséggel, hogy egy friss magyar szerző könyvének olvasására lenne lehetőségem. Meg is ragadtam az alkalmat, bár éppen egy olyan időpontban érkezett, amikor szinte alig volt esélyem az olvasásra. Akkor született meg a kisfiam, így, bár számtalanszor kezembe vettem az e-bookot, mégsem tudtam úgy haladni, ahogy szerettem volna. Végül sikerült befejeznem, hála a csemete maratoni alvásainak és hogy a saját időmet is kicsivel jobban tudtam beosztani apa segítségével.
A könyv, pedig:
A regény főhőse, Noémi állandóan szorong. A szorongás átitatja az unalomba és monotonitásba süllyedő életét és az álmait is. Egy beszorult szituációba kerül, nem tud dönteni. Szereti a munkáját? Kell neki új munkahely? Vidék? Főváros? Szakítás, vagy maradás? A regény egészén végighúzódik az álom motívum, amelyről a történet előrehaladtával egyre világosabbá válik, hogy nem csak egyszerűen a főhős realitásból való menekülését jelképezi, hanem egy régen elfeledett tragédia feltárásához vezető eszközről van szó.
Nos, hogy is fogalmazzak. Először nem igazán tudtam hova tenni a történetet. A látomások, illúziók és álmok furcsa keveredése a valósággal, és egy kis misztikummal – legalább is nekem. Bár több időbe telt az elolvasása, mint arra számítottam, és néha egy-egy fejezetet újra kellett olvasnom a több napos kihagyások miatt, megszerettem a történetet és várom a folytatását, mert érdekel, hogyan megy tovább Noémi a múlt és jelen kurtán-furcsán összefonódó útján, és hogyan alakul a saját kis élete, amiben rengeteg döntést kell meghoznia.
Tetszett, hogy a történet komoly választásokat sorakoztat fel. Például a menni vagy maradni kérdése, akár a munkahelyen vagy a párkapcsolatok terén, a választás falu és város között, hol van az igazi helyem, hova tartozom, hol vagyok igazán otthon. A legjobban mégis a kicsit természetfelettivel ötvözött krimi vonal fogott meg. A visszatérő álmok, a látomások, az ezekhez kapcsolódó kutatás és a sejtelmes párhuzamok régmúlt és jelen között.
Viszont volt egy rész a sztoriban, amikor Noémi bringára szeretne pattanni és a kertben található raktárból kell előkeresnie a járművet. Ezen a ponton volt egy pillanat, amikor már megelégeltem a fűnyírót, talicskát, öntözőkannát és a szerszámokkal teli hordót. Kicsit betűpazarlásnak éreztem a sok ismétlést. Ám ennél nagyobb bajom ne legyen, ráadásul kárpótolt érte a kedvenc szavam:
görginátor
Ti tudjátok mi az? Nem? Hát majd megtudjátok, ha elolvassátok a könyvet. A legjobb kifejezés, ami idén szembejött velem, és nagyon megmosolyogtatott a történetbeli felbukkanása. Ráadásul mennyire igaz és találó kifejezés azokra a személyekre, akiket körbe írt vele a szerző.
Összességében azt mondhatom, szerettem a történetet, izgalmas volt, szívesen olvasom majd a folytatását is. A szereplők is változatosak, rejtelmesek, életszerűek, azok, akikkel szembe találkozhatsz az utcán, a boltban vagy éppen már most is az életed részei.
Én szeretettel ajánlom elolvasásra, mert ebben a könyvben tényleg igaz; az a valódi illúzió, hogy nincs illúzió.
(Plusz infó, bár ezt csak zárójelben jegyzem meg, mert most beégetem saját magam: annyi külföldi szerzőtől olvastam már, hogy teljesen hozzá vagyok szokva az idegen nevekhez, így jó darabig Adrienn-re azt hittem, hogy fiú, mert külföldies kiejtéssel kezdtem el olvasni a nevét. Pár fejezet után aztán leesett a tantusz, és néhány dolog egyből más megvilágításba került. Ilyen vicces dolog is meg tud esni egy könyvmollyal. De ez tényleg csak zárójelben.)
Kedvenc idézeteim
Mindenkinek meg kell találnia a képességeihez mérten a legmegfelelőbb munkát, amelyben úgy érzi, hogy kiteljesedhet, abban a környezetben, amelyben jól érzi magát.
Mindig kellemetlen szembe találni magunkat a lecsupaszított valósággal. Nehéz a realitás szemébe nézni, mert félünk attól, hogy magunkat találjuk meg egy ismeretlen szempár mélyén.
Valahogy a józanodás folyamata olyan, mint egy puzzle, amely egy kék felhőt ábrázol. Az istennek sem tudod összerakni azokat a rohadt darabokat, de amint sikerül összeilleszteni, a homályos, szinte megegyező darabokból kirajzolódik az egész kép. Ekkor elfog egy mélységes szégyenérzet és csak remélni tudod, hogy a többiek nem emlékeznek az este kínos részeit ábrázoló darabkákra. Szóval a józanodás folyamata megegyezik a kék felhő puzzle kirakásával, leszámítva az a mélységes szégyenérzetet.
…beleittam a kávémba, amely olyan fekete volt, mint egy pince széfjébe zárt, fekete bársonyba tekert széngraulátum.
Igazad van, valódi kamupipőke vagyok.
…a fényképek kattintásonként hamisítják és csonkítják meg a valós emlékeket.
Szerinted az utak íródnak egy isteni filmgyárban, ahol a születendő gyerekeket egy celluloid történettel küldik a földi díszletek közé?
Ha ez valóban így van, ez a filmgyár képes a leghitelesebb és legváratlanabb történeteket megalkotni.
Most úgy érzem, hogy megakadt a celluloid – panaszoltam el bánatomat.
Az is lehet, ha az megakad, módodban áll felülírni a szalagot.
Valahogy az ember irracionális gondolkodása és önmagában már csak a jelentése miatt is, túl irreális a természethez képest.
Ez valami dupla paradoxon.
Nem, ez az ember.
Egyből megcsapott a főváros semmivel össze nem téveszthető esszenciája, vérnarancs illatosító a visszapillantó tükrön, szegélykőre hányt húgyaroma. Az egyediség látszatába burkolózó tömegtermékek.
Ó, te jó ég, vissza akarom kapni az illúziót, a virtuális tévképzetet, ez a valóság elfogadhatatlan és megemészthetetlen számomra. Kérlek, telefonom, térj magadhoz, épülj fel hamar!
Néha arra gondolok, hogy olyanok vagyunk mi ebben a létben, mint a homokban hagyott lábnyomok. Szeretnénk egy lenyomatot hagyni az utókornak, de sajnos ezeket a lábnyomokat egy szempillantás alatt elmossa az áramlat. Ami állandó az csak a végtelen óceán és a homok, amely képes az egyik partjáról a másikra vándorolni.
Könyv.Pont 