Az ágybérlő (Beth O’leary)

Az egyik előző cikkemben már tettem róla említést, hogy ez a könyv pont jókor talált meg. Mert úgy érzem, hogy inkább a könyv talált meg engem, mint én őt.

Amúgy már régóta kinéztem magamnak a könyvet. Izgalmasnak ígérkezett a történet: adott egy nő és egy férfi, akik egy lakásban laknak, egy ágyban alszanak, viszont sosem találkoztak még. Hát, ki ne akarná elolvasni. Mert olyan isten nincs, hogy valakivel egy térben laksz, viszont nem találkoztok. Ennek a végére kellett járnom.

Meg is tettem, szuper volt. Tudom, hogy sok könyvre mondom, hogy nagyon-nagyon tetszett, és a kedvencem lett, viszont ha egyszer így van, akkor így van. Ezzel a kötettel is ez történt. Ráadásul, mivel volt pár hét, amikor szinte nem is olvastam, most Az ágybérlő húzott ki ebből az állapotból. Végre újra faltam az oldalakat, az egészet 3 nap alatt kiolvastam.

Megszerettem a kicsit suta Leont, és az energiabomba, színes egyéniségű Tiffy-t, a történet két központi szereplőjét. Plusz nagyon a szívembe zártam Mo-t, Tiffy ismerősét, aki azzal a mély lelki nyugalommal és medveöleléssel viseltetett a helyzetek iránt.

Tetszett a könnyed humor, ugyan akkor mély érzelmeket is felvonultatott a történet mindkét főszereplő részéről. Próbálom nem lelőni a poént, vagy bármi konkrétat elárulni, mert akkor elveszne a varázsa, azt pedig nem szeretném.

Talán egy dolog volt, ami olvasás közben kissé zavart. A könyv alapvetően Leon és Tiffy szemszögére van tagolva. Egy-egy fejezetben mindig más szemszöget mutat meg a szerző. Leonnál furcsának találtam, hogy a legtöbb párbeszéd nem a szokványos módon, gondolatjelekkel van megírva, hanem mielőtt valaki beszélni kezd, fel van tüntetve a neve. Csak hogy érthető legyek, egy példa:

Holly: Semmi baj, Leon. Egyszerűen túl kedves vagy. Lefogadom, hogy az emberek folyton átgyalogolnak rajtad.
Én: Kedvesnek lenni jó dolog. Az ember lehet egyszerre erős és kedves. A kettő nem zárja ki egymást.

Így furcsa volt kicsit az elején, aztán igazából megszoktam. Nem nagyon tehettem mást. Túl jó volt a történet ahhoz, hogy ezen fennakadjak.

Nézzük, mi van még. Tiffy munkahelyi barátnője Rachel. Ő egy hatalmas figura, persze nem szó szerint, viszont imádtam a megnyilvánulásait, és a szabad stílusát. Igazából minden mellékszereplőnek meg volt a maga bája, és mindegyik személyiség nagyban hozzájárult az egész történethez.

A legkedvesebb, ami megmaradt bennem, azok a post it-es üzenetváltások. Egyfajta varázslatos légkört adtak az egész kapcsolatnak a lakótársak közötti kommunikációhoz.

Mivel annyira belemerültem a könyvbe, teljesen megfeledkeztem az idézetgyűjtésről. (Még egy ok, hogy újraolvassam.) Viszont egy mondóka – az a kiszámolós fajta – annyira megkapóan hatott, hogy muszáj megosztanom veletek. És ezzel zárnám is az élménybeszámolómat. Személy szerint vagy 10 percig röhögtem, ahogy elolvastam. Ez olyan Tiffy-s.

Éni, péni, jupi, téni, efer, gefer, guminéni.