Még tavaly olvastam az írónő egy másik könyvét, az Ágybérlőt. Nagyon megtetszett, az egyik kedvenc könyvem lett, így amikor megláttam, hogy hasonló koncepcióval megjelenik egy másik kötete is, feltett szándékom lett elolvasni. Kicsit ugyan hosszúra sikerült mire a végére értem, és meg kell mondanom, vegyesek az érzéseim a könyvvel kapcsolatban.
A legjobb lesz ott kezdenem, szerintem az Ágybérlővel magasra tettem a mércét. Azt a sztorit egyszerűen imádtam, így hasonló elvárásokkal indultam neki az Otthoncserének is. Kicsit csalódnom kellett, ám ez nem a szerző hibája. A történet, bár néha nem tudtam eldönteni, hogy komoly hangvételű regénynek készült vagy inkább egy amolyan” súrolok egy mélyebb élethelyzetet, de nem megyek bele igazán és inkább a humoros oldalról közelítem meg” típusú írás, kikapcsolódásnak szuper volt.
Leena túl fiatal ahhoz, hogy egy helyben toporogjon.
Eileen túl idős ahhoz, hogy mindent újrakezdjen.
Talán itt az ideje, hogy helyet cseréljenek…
Amikor a maximalista Leena Cottont két hónap kényszerszabadságra küldik, miután tönkretesz egy fontos prezentációt a munkahelyén, a lány a nagyanyjához menekül. Eileen nem olyan rég újra egyedülálló lett, ráadásul hamarosan betölti a nyolcvanat. Szeretne egy második esélyt kapni az élettől, hogy megtalálja a szerelmet, ám az aprócska yorkshire-i faluban nem sok szóba jöhető agglegény akad. Amikor Leena értesül a nagymamája helyzetéről, felajánlja neki, hogy költözzön Londonba, a lakásába. Amíg Eileen a szerelmet keresi a nagyvárosban, addig a lány vigyáz a vidéki házára. Gyorsan kiderül azonban, hogy a másik cipőjébe lépni sokkal nehezebb, mint amire számítottak. Leena hamar rájön, hogy távkapcsolatban élni nem is annyira romantikus, mint remélte, ráadásul ott van még az a bosszantóan tökéletes – és zavarba ejtően jóképű – tanár is, aki mindenben igyekszik lepipálni őt. Eközben Londonban Eileen beleveti magát az online párkeresés bugyraiba, pedig a tökéletes társ talán közelebb van hozzá, mint gondolná.
A legjobban Eillen Cotton figurája nőtt a szívemhez, aki egy oltári laza nagymama, ugyan akkor odafigyel mindenre és mindenkire, csak néha azt nem veszi észre, ami az orra előtt van. Szerethető figura hatalmas élettapasztalattal és talpraesettséggel. Ez az unokájáról Leena-ról is elmondható, bár vele valahogy nem sikerült annyira azonosulnom. Minden esetre érdekes élethelyzetek kerekednek ki abból, ahogy nagymama és unokája házat, és kis időre életet is cserél. Sokszor kifejezetten humoros és szívet melengető szituációkkal találkozhatunk.
A történet a humoros oldalán túl néhány komoly témát is hordoz, mint például a megcsalás, annak feldolgozása, egy szerettünk elvesztése, a gyász, és természetesen a barátság, a család és az emberségesség fogalmai, amikre nagy szükségünk van az életünk során, hogy bizonyos helyzeteket át tudjunk vészelni.
Összességében jó kis olvasmány volt, ám a végkifejletet kicsit erőltetettnek éreztem, valahogy nem jött olyan természetesen, mint a szerző előző könyvénél. Maga az élethelyzet viszont hogy két ember egy időre lakást és életet cserél, ezáltal kimozdul a saját kis komfortzónájából és más szemszögből nézheti a világot, elgondolkodtató. Lehet, néha mindenkinek kicsit el kellene cserélnie az „otthonát” hogy friss szemszögből lássa az életét.
Néhány kedvenc idézet a könyvből
– Szerinted mit csinálnak az emberek, amikor elveszítenek valakit? Egyszerűen… folytatják az életüket? – Hátrasimítja a hajamat az arcomból. – A sebeidet gyógyítottad. Még mindig gyógyulsz. És ez talán örökre így is marad. De ez teljesen rendben van. Egyszerűen ez is része lesz az énednek.
Micsoda emberek! Mennyi erő van bennük, és mennyi szeretet! Amikor idejöttem, azt hittem, hogy az ő életük kisszerű és együgyű, de tévedtem. Ők a legnemesebb emberek, akiket ismerek.
– Hé, hé, az egy ötvenes tábla volt!
– Nos, én nem láttam – feleli Penelope.
– Komolyan így nevezitek magatokat? Ez úgy hangzik, mint egy malac regény címe!
Juj, istenem, bár ne mondtad volna ezt! – jegyzi meg Bee. – Most mindig erre fogok gondolni, ha a vezérigazgató azt mondja, hogy selmountosok. Selmountosok. Basszus, igazad van, tényleg úgy hangzik…
Azt tervezem, hogy szerzek egy olyan csuklószorítót, ami a kilencvenes években volt nagy divat, de az enyémen az fog állni: „Mit tenne Eileen Cotton?”
(…) a brownie-k pedig szerintem olyanok, mint a lovak: megérzik, ha ideges az ember.
– Mrs. Cotton! – kiált fel Auróra, amikor feltépi a lakása ajtaját. – Tartozom egy bocsánatkéréssel a múltkori viselkedésemért. Tudja, kivagyok, ha éhes vagyok.
Arnold valójában pont olyan, mint Shrek: a morgós zöld ogre, aki elfelejtette, hogyan lehet kedves az emberekkel. Én pedig úgy döntöttem Szamár leszek.
– Ez nem kudarc! – tiltakozom.
– Igaza van – feleli Fitz. – Csak az vallhat kudarcot, aki próbálkotik. Maga viszont meg sem próbálta.
Felháborodok.
– Tudom, mire megy ki a játék – közlöm vele.
– És működik?
– Hát persze hogy működik! Most pedig kérlek, add ide a cipőmet!
Bee elhúzza a száját.
– Huh, ez rosszabb, mint elmagyarázni a lányomnak, honnan jönnek a kisbabák! Hm.
Elnevetem magam.
– Semmi baj! – mondom – Hetvenkilenc éves vagyok. Lehet, hogy te ártatlan idős hölgynek látsz, de ez valójában azt jelenti, hogy ötven évvel több tapasztalatom van a világ rondaságait illetően, mint neked, és akármi volt is az, még mindig elbújhat a volt férjem bibircsókos valaga mögött.
Találkoztam a szomszéd macskával, egy vad cirmossal, amelynek az egyik füle félig hiányzik. Fújt, és rám vetette magát a lépcsőről, de aztán rögtön nekizuhant a korlátnak. Rosszabb is lehetett volna.
– Ez a feladatlistám? – kérdezi vidám álmélkodással, miközben átolvassa az előttem heverő papírt.
– Nagymama… hány oldal ez?
– Csak kiegészítő információk – magyarázom.
– Ez itt a tévé távirányítójának felcímkézett rajza?
– Igen. Elég bonyolult a használata.
– És… nagymama, ezek a jelszavaid? Ez a PIN-kódod?
– Arra az esetre, ha szükséged lenne a vészhelyzetekre fenntartott bankkártyámra. A fiókban lapul. Ezt is leírhatom, ha gondolod.
Könyv.Pont 