Levendulaszoba

Ismételten sikerült találnom egy olyan kötetet, amit amennyire döcögősen jutottam a végére (munka, ilyen-olyan programok) pont annyira imádtam. A leginkább mégsem maga a történet ejtett rabul. Számos hasonló könyvet olvastam már újrakezdésről, szerelmi bánatból való felgyógyulásból, arról hogyan találja meg az ember saját magát. Nem, határozottan nem emiatt szerettem bele Nina George alkotásába.

Sokkal inkább a kifejezésmód, a megkapó hasonlatok ragadtak magukkal. Az, ahogyan a szereplők felfogása és érzelmei átjöttek a papíron, szinte kimásztak a könyvből. Legkedvesebb ilyen hasonlatom, amikor Perdu párhuzamot von a könyvek és az orvosságok között. A könyv gyógyszer. Ezzel teljes mértékben egyet tudok érteni. Mivel szerzői jogokat nem szeretnék sérteni, sajnos nem másolhatom be a könyvben szereplő részt ahol ez ki van fejtve bővebben. (Amúgy a 33. oldalon találjátok.)

A másik, sőt kettő leírás együtt, ami még nagyon a szívemhez nőtt, amikor a táncról beszélnek. Tangó. Tavaly tangóztam először. Kissé szokatlan volt. Sosem tanultam társastáncot, és amikor felkértek ijesztő volt valakihez olyan közel lenni szemtől szemben tánc közben. Persze az óta már tangóztam többször is. A párom nem hagyta annyiban hogy csak egyszer táncoltam vele, akkor is kissé sután. (Akkor még nem tudtam, hogy egyszer hasonlóképpen fogok vágyni a vele való táncra, mint a szereplők a könyvben.) A leírások ezeket az emlékeket idézték fel bennem, és a beszélgetéseket kettőnk között a lépésekről, a mozdulatokról, az egymásra figyelésről. Így nagyon élethűen tudtam átélni a jelenetet, ami a lapokon formálódott.

Összességében a történet nagyon megható volt. Az egymás mellett futó szerelmi szálak, de legjobban talán a jellem fejlődés amin a szereplők, különösen a férfiak keresztül mentek. Tanulságos olvasmány életről, újrakezdésről, saját magunk megtalálásáról, az élet újra felfedezésésről.

Külön köszönet a könyv végén lévő “Irodalmi Patika” oldalakért. Kellőképpen megmosolyogtattak, és nagyon találóak.