Szeretek naplót vezetni. Sokszor megnyugtat, ha leírhatom a gondolataimat, vagy egyszerűen csak kiadhatom magamból a dühömet. Van amikor egy-egy vicces beszólást, elszólást is leírok, aztán évek múlva visszaolvasom és nagyon jókat szórakozok rajta.
Ezen szokásom apropóján ragadtam egyszer komolyabban is tollat, és vetettem papírra egy mozzanatot az életemből. Ezt szeretném most megosztani a kedves olvasóimmal.
Az első alkalom
Az első alkalmat megélni mindig érdekes. Nekem is az volt.
Bár nem most vezettem autót először, viszont most vezettem elsőre teljesen, totálisan egyedül. Igyekeztem felnőni a feladathoz. Na, jó, nem szépítem, paráztam nagyon.
Kissé borús reggel, de azért nem vészes. Off-os voltam a munkából, ráértem egész nap. Szombaton kaptam kézhez az újonnan vásárolt, ám amúgy használt kicsi csoda Hondámat. Imádom. Kivirít a nap-sárga színe a szürke hétköznapokból. A lényeg hogy megvan, kész lett, az enyém, boldogan vezetem. Amíg valaki ül mellettem. Na de nem ülhet mellettem folyton valaki, mi van akkor, ha egyedül kell mennem valahova?
Mint ma.
Jó, persze mindenképpen elkocsikáztam volna vele egyedül is a városban előbb vagy utóbb, de én inkább az előbbre szavaztam. Persze édesanyám a lelkemre kötötte, ha odaérek a célállomásra mindenképpen dobjak neki egy SMS-t. Félt a szentem. Amúgy én is féltettem magamat. Egészséges para. Azt hiszem. Szóval reggel mikor felkeltem már előre örültem a napnak hogy majd én kocsival megyek mindenhova. Örültem, addig, amíg el nem kellett indulni. Akkor már jött a félsz: elmerek menni egyedül? (Van jogsim lassan egy éve, vezettem is már nem keveset, de persze azért izgulok. Logikus.) Vagy inkább maradjak itthon, esetleg buszozzak?
Na, nem! Ügyes csaj vagyok, megcsinálom, sikerül. Nem félek. (Csak kicsit. Az még belefér.)
Hát elindultam. Elsőre tényleg furcsa volt, hogy nem ül az anyósülésen senki és nem mondja, hogy most itt így vagy úgy menjek, mennyivel húzassam a kocsit, meg hasonlók. Aztán oltári volt az öröm, amikor elértem az első magam által kijelölt állomásomra a sportáruházba. Nincs messze tőlünk, úgy 10 perc. Hogy én mennyire örültem. El nem tudom mondani. Majdnem ugráltam is boldogságomban hogy milyen ügyes vagyok. Megcsináltam, egyedül eljöttem idáig. Persze ugrálni maximum a szívem ugrált örömében, én azért nem, mert valljuk be kicsit furcsán néztem volna ki a parkolóban szökdécselve. Bár belefért volna az eufórikus hangulatomba. Ettől a ponttól már ment minden, mint a karikacsapás. Bár talán a belvárosban még paráztam kicsit, de azt az akadályt is könnyedén vettem. Egy helyen volt egy ici-pici elakadásom, de azt a figyelmetlenség számlájára írtam.
A következő történt:
Dzsalok a Plázába, mert bankba kellett mennem, az ottani volt a legközelebb. Persze a parkolójuk fizetős, jól le is húzzák vele az embert. Nem jártam még egyedül autóval beléptető kapus helyen. Sikeresen túl is hajtottam a kapunak azon részén ahol a jegyet igénylő kis piros gombot meg kell nyomni. Na, már most ugye nem én voltam az egyetlen, aki be szeretett volna jutni. Mögöttem beállt a sor. Próbáltam integetni az utánam következőnek, hogy ha tud, tolasson egy kicsit, mert nekem is az lenne a szándékom. Mit ad Isten, az utánam következő kocsiban két nyugdíjas korú néni üldögél. Aranyos, kedves kinézetük van a visszapillantó tükörből nézve, hát teszek egy próbát velük, biztos nem haragszanak meg. Hátra fordulok és integetek veszettül hogy curikkoljon egy kicsit hátra, mert rossz helyen állok.
Meredt szemek néznek vissza rám, a néni, aki a vezetőülésen ül a kezét emeli és nem sokon múlt hogy egy nem éppen kedves gesztust tegyen felém, helyette beérte a kétkezes tellegetéssel és leolvashattam a szájáról hogy ugyan mit gondolok én arról, hogy hova a is menjen ő hátrafelé. Mit volt mit tenni, kénytelen voltam kiszállni a járgányból és úgy jegyet igényelni. Újabb gúvatag szemek a két hölgytől. Sajnos ezt hozza az élet ha nem figyelünk. Furcsa helyzetekbe keveredünk. Megnyomtam a gombot, erre az automata szépen kiköpte nekem a jegyet, mehettem utamra. Visszaülve a kocsiba hallottam a megkönnyebbült sóhajokat a mögöttem lévőktől.
Én egész jól szórakoztam.
Hát így alakult az első napom, amikor egymagam vezettem a saját kicsi kocsimat. Élveztem nagyon. Büszke vagyok magamra hogy jól vettem azt a kis kihívást. Innentől már csak sokat kell gyakorolnom és akár Forma1-es pilóta is lehetek.
Egyszer talán.
Könyv.Pont 