Már elég régóta szemeztem ezzel a kötettel (na most melyik könyvvel nem csinálok ilyet?), mire a könyvklubban kihúztuk a kalapból mint olvasandót. Nagyon örültem neki, de annál nehezebb volt beszerezni. Először szerettem volna kivenni a könyvtárból, ott sajnos nem tudtam, mert szabad példányt egyet sem találtam. Teljes áron meg nehezemre esett megvenni. Aztán egyszer csak adódott egy jó kis lehetőségem, hála a közösségi médiának. Egy helybéli csajtól meg tudtam venni olcsóbban, ráadásul egy másik kötettel együtt. Nagyon örültem, rögtön hozzá is kezdtem az olvasásnak. Persze pont úgy esett hogy programom volt délutánra, én azért elkezdtem olvasni. Naná hogy alig tudtam letenni. Az eleje nagyon megfogott, imádtam a laza nagymama alakját, a modern szóhasználatot, a kislány ironikus megjegyzéseit. Nem tudtam nem arra gondolni, hogy nekem folytatnom kell az olvasást. A kötelező dolgokat letudva ismételten nekiültem, már otthon, nyugis környezetben. Faltam az oldalakat. Aztán jött a mélypont, mert ez nem gyerekeknek való mese, és visszaköszönt benne az élet.
Szerettem a történetet, annak ellenére, hogy kemény témát boncolgat, pláne egy majdnem nyolc éves kislány szemén keresztül, aki híven teljesíti nagymamája kérését, és kézbesíti a rábízott leveleket, miközben közelebbről megismeri a nagymamáját, az anyukáját és a házban lakó többi ember életét és személyiségét. Komoly barátságok köttetnek, régi neheztelések oldódnak fel a történetben, és elutazhatunk Félálomországba, ahol a mese fizetőeszköz, és a királylányokat a worsok vigyázzák, ahol örökkévalóságokban mérik az időt, és ahol bármi lehetséges.
Nekem az egész történet nagyon tetszett. Az egymásért tett önfeláldozások, a meséken keresztül elmondott életek, amik aztán valóságosak lesznek, ha tudjuk, hogy kiről szólnak, és hogy nem is kell jobb barát egy worsnál. De a legfontosabb tanulság talán, hogy mese és barátok mindenkinek kellenek, legyen az majdnem nyolc vagy hetvennyolc éves.
Könyv.Pont 