Ezt a könyvet félve vettem a kezembe. Nem is jó szó hogy félve, inkább, hogy is mondjam. Picit tartottam tőle. Egyszerűen, azért mert a magyar irodalom annyira nem áll közel a szívemhez. Először e miatt álltam neki nehezen a könyvnek. Aztán amikor elkezdtem olvasni, ilyet még nem tapasztaltam magamon olvasás közben.
Úgy voltam, mint Hamlet; “Lenni vagy nem lenni…”, az én esetemben “Letenni vagy nem letenni”. Küzdelmes volt a végére érni, egy hónap alatt olvastam ki. Mindvégig elkísért egy kettős érzés; le kellene tennem, abbahagyni, viszont olvastatta magát az egész, így amellett döntöttem, végigjárom az utat Szobotkával és Magdával.
A kötet első harmada egyáltalán nem maradt meg a fejemben. A történelmet már középiskolás koromban sem tudtam a helyére tenni, mai napig így vagyok vele. Az írók, költők önéletrajzát se szívesen tanultam, csupa száraz tény, valahogy a Szobotka életrajz nagy része se fogott meg igazán. A legnehezebben ezeken a részeken jutottam túl. Aztán elértem a költő napló jegyzeteihez. Ott már érdekelt a dolog, bár nem volt túl bőbeszédű, azért érdekesebb volt az ő szemén keresztül látni, hogy mit tapasztalt a világból, milyen nehézségek kísérték, hogyan lett szerelmes, milyen viszonya volt a munkájához.
Az utolsó harmadot már sokkal könnyebben olvastam, szerettem is, értettem is. Elmondhatom, hogy ez volt a kedvenc részem, bár sok-sok szomorú sor került a szemem elé. Találtam néhány bekezdést, azok lettek a szívemnek legkedvesebb szavak az egész történetben. Az elején nem is gondoltam volna, hogy ilyet találok majd, és pont ebben a kötetben.
A végére, nem mondom, hogy teljesen, megszerettem az egész élettörténetet. Egy komoly ember viszontagságos életútját követhettem az éppen változó Magyarország korában, amit én teljesen talán sosem fogok megérteni, mert jóval azután születtem. Lehet, hogy forgatok még Szabó Magda kötetet a kezemben, viszont azt hiszem ahhoz még nekem is idősödni kell egy kicsit. Az első találkozáshoz az írónő stílusával nem ez a könyv illett volna.
Könyv.Pont 